Lassan el kellene takarítanunk a romokat… Geönczeöl Attila, borász - osszefogas.sk

Lassan el kellene takarítanunk a romokat… Geönczeöl Attila, borász

„A legrosszabb a kommunizmusban az, ami utána következik.” Adam Michnik ezerszer ismételt jóslata fokozottan érvényes a felvidéki magyar társadalomra. Az elmúlt 30 év egyhelyben toporgása, a „mit miért nem lehet” önigazoló kultúrája talán mostanában kezd oldódni, egy új generáció színre lépésével. Ami alatt nem feltétlenül életkort értek, inkább szellemi generációt, ha van ilyen…

Ez a generáció nincs könnyű helyzetben. Évtizedes gátlások, kudarcok nyomják a vállát. Ismerik azt az érzést, amikor új ötlettel álltak elő, erre megszólalt a károgók kórusa, hogy ezt már sokan próbálták, úgysem fog menni? Igaz, hogy nem úgy próbálták, nem is igazán akarták, a lényeg, hogy nem sikerülhet. Vállalkozásban, művészetben, politikában mindegy. Kétféle ember van: az egyik, aki ilyenkor meghátrál, beletörődve, hogy a nagy ötlet csak illúzió. A másik pedig belevág, és kockáztatja a bukást. Ebből a másodikból volt kevés az elmúlt évtizedekben. Az első pedig, önigazolásként, szinte már szurkolt is annak, hogy a második megbukjon. A vállalkozót csaló rablónak, a politikust elvtelen korrupt bűnözőnek, a művészeket, sportolókat ingyenélőnek titulálták. Csoda, hogy sokan közülük azzá is váltak? Tisztelet a kivételnek… Megszűnő közösségek, kihaló falvak, tönkrement gyárak, szövetkezetek, kórházak romjain lépkedünk. Ne gondoljuk, hogy mindez a „rendszernek”, kormánynak, azaz mindig valaki másnak a hibája. A környezetünk iránti közöny, a közösség lebecsülése, az anyagiak istenné emelése mind-mind részei a folyamatnak. Lassan el kellene takarítanunk a romokat, és elindulni egy más úton. “A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik…” Lehet Széchenyit idézni, de van, amikor az is elég, ha fel merjük vállalni a megszokottól eltérő véleményünket, vagy csak támogatjuk egymást, és őszintén örülni tudunk a másik sikerének. A most következő választások nem az eredmény szempontjából fontos – na jó, azért ez költői túlzás -, hanem hogy felébredünk-e végre, mozdulunk-e valamerre? Ezért aki él és mozog, menjen el szavazni! Mutassuk meg, hogy van még bennünk élet, nem lehet bennünket leírni. Hogy kire? Majdnem azt mondtam, hogy szinte mindegy. Nem mindegy, de a lényeg, hogy ne féljünk a csalódástól, újrakezdés nincs kudarcok nélkül. Csak ne adjuk fel. Mit veszíthetünk?